*

A férjem maga vállalta, hogy vacsorát készít, és alig pár másodperccel azután, hogy a fiammal befejeztük az evést, mindkettőnket mintha lecsaptak volna. A testem vattává vált, nehézzé, és szinte egyszerre rogytunk össze. Rákényszerítettem magam, hogy mozdulatlanul feküdjek, teljesen eszméletlennek tettetve magam — és ekkor hallottam meg a tompa suttogását a telefonba:
— Kész van. Hamarosan egyikük sem lesz életben.

A szívem olyan erővel csapódott a bordáimnak, hogy megijedtem — meghallja. Az ajtó halkan becsukódott mögötte, és csak akkor, alig megmozdítva az ajkaimat, odasuttogtam a fiamnak:
— Most ne mozdulj…

Ami ezután történt, azt még a legszörnyűbb rémálmomban sem tudtam volna előre látni.

Adrian a konyhában járkált, gondosan eljátszva egy teljesen hétköznapi estét. Halkan dúdolt maga elé, alaposan, csillogóra törölte a pultokat, majd elővette a szekrényből a legszebb tányérokat — nem a mindennapiakat, hanem azokat, amelyeket „különleges alkalmakra” tartogattunk. Teónak töltött egy kis pohár almalevet, és rámosolygott, de a mosoly feszes volt, mintha előre begyakorolta volna.

— Apa-séf — viccelődött Teo.
— Adrian séf — vágta rá túl gyorsan.

Én is elmosolyodtam, bár belül minden egyre szorosabbra zárult a szorongástól. Az elmúlt hetekben Adrian furcsán viselkedett. Nem gyengéden. Nem hidegen. Hanem kimérten. Számítóan. Mint valaki, aki valamire készül, és attól fél, hogy túl korán hibázik.

Csirkét ettünk rizzsel. Adrian szinte hozzá sem nyúlt a saját adagjához. A tekintete újra és újra a mellette fekvő, képernyővel lefelé fordított telefonra siklott, mintha egy jelre várt volna. Aztán, valahol a vacsora közepén, a nyelvem elnehezült, mintha ólommal telt volna meg. A kezeim és a lábaim nem engedelmeskedtek. A látásom szélén szürke, ködös fátyol kezdett szétterülni.

*

Teo megdörzsölte a szemét.
— Anya… nagyon fáradt vagyok.

Adrian gyengéden, szinte gondoskodón megpaskolta a vállát:
— Minden rendben, kicsim. Pihenj.

A rettegés keresztülfúrt rajtam. Hirtelen eltolva a széket fel akartam állni, de a lábaim nem tartottak meg. Az asztal kicsúszott a kezeim közül, a világ megbillent, és a padló felém zuhant. Tudtam, hogy csak néhány másodpercem van, mielőtt a sötétség végleg elnyel, ezért ellazítottam a testem — miközben végig éberen figyeltem.

A szőnyegre zuhantam, az arcomat a durva szálakba fúrva. Teo teste az enyém mellé rogyott, egy halk, elfojtott szipogással. Kétségbeesetten szerettem volna felé nyúlni, magamhoz szorítani, kimondani a nevét — de nem mozdultam.

A szék megcsikordult.
Léptek közeledtek.
Megállt fölöttem.

Egy árnyék siklott végig a bőrömön — hideg volt és idegen. Adrian a cipője orrával meglökött a vállamon. Nem reagáltam.

— Jó… — fújta ki megkönnyebbülten.

Aztán felvette a telefonját, és lassan elsétált, hátra sem nézve. Amit a hívásban mondott, az teljesen kibillentett…

*

— Igen — szólt bele halkan. — Működött. Mindkettő. Tíz percen belül tiszta lesz a lakás. A gyerek… igen, ő is. Nincs hiba.

A szavai lassan, kegyetlen pontossággal jutottak el hozzám. A gyerek is. A gyomrom összerándult, de az arcom nem mozdult. Vártam. Számoltam a lélegzetvételeit, a lépteit, a csend hosszát. Aztán meghallottam, ahogy a bejárati ajtó kattan. Kulcs. Zár. Elment.

Csak akkor engedtem ki a levegőt, amikor a lift tompa zúgása is eltűnt. A sötétség már húzott lefelé, de kapaszkodtam. A zsebemben, a kabát bélésébe varrva volt az, amire hónapok óta készültem: egy apró injektor. Nem ellenszer — csak idő. Idő, amit egy régi barát adott, orvos volt, és nem tett fel kérdéseket.

A kezem remegett, de megtaláltam. Szúrtam. A fájdalom éles volt, tiszta — élet. Percek teltek el. A végtagjaim lassan visszatértek hozzám, mintha idegenek lettek volna eddig. Felkönyököltem, és Leo felé fordultam. Az arca sápadt volt, a szempillái rezdültek.

— Leo — suttogtam. — Figyelj rám. Most fel kell kelned.

Nem válaszolt azonnal. Aztán egy apró mozdulat. Egy lélegzet. A mellkasom megtelt levegővel, olyan erővel, hogy beleszédültem. Segítettem neki ülni. Sírt, hangtalanul.

— Anya… — lehelte.

— Itt vagyok. — A hangom végre engedelmeskedett. — Mindjárt vége.

Nem volt sok időnk. Tudtam, mit fog tenni Adrian. Tudtam, kinek telefonált. És tudtam azt is, hogy nem mi voltunk az elsők.

*

Felvettem a telefonját, amit a konyhapulton felejtett. Egyetlen üzenet várt. Egy cím. Egy időpont. Elküldtem magamnak. Aztán hívtam a számot, amit hónapok óta őriztem, de reméltem, sosem kell tárcsáznom.

— Igen — mondtam halkan. — Most.

Amikor a rendőrök megérkeztek, Leo már a mentőben volt, takaróba csavarva. Az injektor ideje lejárt, de megtette a dolgát. Az enyém is. A lakásban mindent megtaláltak: a port a fűszerek között, a jegyzeteket a számítógépen, a híváslistát. A címre is kimentek. Nem voltunk egyedül.

Adriant két órával később hozták be. Nem nézett rám. Nem volt mosolya. Csak az a kontrollált csend, ami végül összeomlik. Amikor kimondták a vádat, először tiltakozott. Aztán hallgatott. Amikor Leo nevét mondták ki, összerogyott.

Hetekkel később, egy napos kórházi szobában ültem, Leo aludt. Az orvos azt mondta, szerencsénk volt. Én tudtam: nem szerencse volt. Felkészülés.

Hazamentünk. Új lakás. Új zárak. Új csend. A félelem nem tűnt el teljesen — de már nem volt egyedül. Volt neve. Volt arca. És volt vége.

Aznap este vacsorát főztem. Egyszerűt. Leo nevetett. Én is. És amikor elmostam a tányérokat, a telefon rezdült. Ismeretlen szám. Egyetlen üzenet:

„Ügy lezárva.”

Letettem a készüléket, lekapcsoltam a villanyt, és tudtam: ez a történet itt véget ért.

*